Mindig is érdekelt a sportpszichológia: mi lehet az, ami képes győztessé tenni valakit, csak a képességek és a gyakorlás számít, vagy netán az emberi elme, a lélek az, mely győztessé tesz?
A kérdés adott, és bár nem ezt megfigyelni, átélni indultam el Vácra, de mégis úgy jöttem el onnan, hogy ez igen. Miért is? Elmesélem…

Régi barátaimmal –van, kit 8-10 éve ismerek, hála soha meg nem unható játékunknak- indultam el Magyarország északi részének, na nem játszani, hiszen réges-rég letettem már a „lantot”, hanem kamerázni, dogozgatni. Gondoltam Gergővel (Flavius), Kulival, Stawival és Kodipapával (na meg az ott megismert Res1sttel) biztosan jól fogom magam érezni, annak ellenére is, hogy már aktív játékosként sem bírtam passzív szereplőként végigszenvedni egy meccset, csak akkor élveztem, ha én játszottam.

Szóval elindultunk, a kocsiban szóltak a kelet-német ezeréves „puncinedvesítő” (by Flav) slágerek, közben ment a sztorizgatás, hogy az újra összeállt ősi csapat az elmúlt pár hetes gyakorlásban milyen szinten nem volt képes összehozni egy nyert meccset sem. Tudjátok a humor egyik legmélyebb és legigazibb forrása az önirónia, és ezt fokozta az olyan előadásmód, melyet KuLi képes prezentálni… mondanom sem kell volt kacagás és hahotázás minden fokon:D

Ez a sztori része, ezért igazából nem ragadtam volna billentyűzetet, hisz kit érdekel, hogy lementem nézelődni egy versenyre –legalábbis én tuti nem olvasnám el:D

Kezdeti kilátástalanság

Elkezdődtek a küzdelmek, Kodiék pontosan ugyanazt produkáltak, amit előre pedzegettek, „szopóágon” indítottak, és nem látszott kiút. Mögöttük ültem majdnem az összes meccsen, talán az utolsó egy-két csoportmérkőzés volt az, amit kihagytam, no nem azért, mert más dolgom lett volna (szigorúan csak délután, kora este akartam forgatni), hanem azért, mert egyszerűen elviselhetetlen volt az, amilyen bénán, kilátástalanul, elképzelés nélkül játszott az Ancients.

Nem viccelek, nem szoktam mást lebénázni, vagy negatívan hozzászólni egy verseny szituációhoz –hisz az inspirációban, a pozitív gondolkodásban hiszek-, de volt, hogy az egyik vesztes csoportmeccs után nem tudtam mit mondani és kiszaladt: „…bocs Flav, de valami elképesztően faszlámán játszol”.

Ezt komolyan is gondoltam, és bár jót röhögtünk rajta, de mindenki tudta, hogy tényleg így volt. Persze nem csak Flavius volt ilyen, az első összecsapások során az egyetlen pozitívum a csapatban az volt, hogy képesek voltak továbbra is jót röhögni magukon. Némi kivételtől eltekintve egy jó lövés, de még egy bíztató mozzanatuk sem volt. Mindenki Res1stet sajnálta, aki Kodiék csapatát választotta a jól megszokott, akkor egyértelműen jobbnak látszó régi pajtásai helyett.

Viszont volt egy fordulópont, csoportban talán a harmadik vereségét szenvedte el a brigád. Kiment mindenki, de valami megváltozott, elmúlt a nevetés, hiszen tényleg úgy nézett ki, hogy nem lesz semmiféle sikerélmény a szombati napon. Nem viccelődtek a srácok, az öreg Kodit sem cikizte senki, hogy bottal vagy kerekesszékkel totyog végig a pályán.

Valami megváltozott

Elkeseredett hangok és mondatok hagytál el az ötös száját, nem volt egymásra mutogatás, vagy egyéb szemrehányás, csupán konstatálás: „szarok vagyunk, ez van”.

Érdekes pillanat volt, hiszen az addigi vicces és leszarós attitűd megváltozott, Kodi ragadta a szót magához. Kijelentette, hogy ez így nem jó, és hiába inaktív a csapat és nem feltétlen győzni jöttek, de azért mégis össze kéne szedni mindenkinek magát. „Nyilván nem tanulunk meg lőni”-mondta, de legalább komolyan kéne venni, figyeljünk egymásra, kommunikáljunk, pörögjünk, játszunk csapatba, hiszen ez mindenkiben benne van, nem? Lőni elfelejt az ember, elszokik tőle, de az előbbiek azok örökre ott maradnak az emberben, mint a biciklizés és az első olyan szarás, mikor te törlöd ki magadnak.

Mindenki helyeselt, először festett csapatként KuLiék ötöse, egyetértésben ültek le, tudva, hogy megmutatják a rájátszásban, de ha mást nem, most mindent megtesznek egymásért.

És igen, valami megváltozott, a srácok pörögtek, beszéltek, kommunikáltak, kisegítették a másikat. E G Y M Á S É R T K Ü Z D Ö T T E K. Az első D-E mérkőzés egy gyengébb ellenfél ellen történt, de már itt látszott, és én is itt láttam először, hogy hoppácska, a régi 1.6-os időkben magam által is tapasztalt (hisz Res1sten kívül mindenkivel szerepeltem egy csapatban korábban) igazi csapatjáték folyt. Nem mondom, hogy jobban lőttek, de egy biztos: magabiztosabb és határozottabb lett a csapat. Úgy álltak fel, hogy igen, ezt így kell; igen srácok, ezt így kell!

Következő körben a Dalay Lamas érkezett, akiktől elég simán kapott ki az Ancients a csoportmérkőzések alatt. Mégis mindannyian tudtuk: meglesz. És meg is lett, könnyedén léptek túl a srácok az ellenen, pontosan ugyanúgy, ahogy a következőn is, a szintén korábban ellenük győzedelmeskedő stYle-t küldték le alsóágra. Nem volt apelláta.

Inspiráló történések

Ekkor mögöttük ülve elkezdtem gondolkodni, talán a hullafáradtságból adódó enyhe meditatív állapot miatt, de nem a játékukra figyeltem. Őket kezdtem el figyelni, a rezzenéseiket, felkiáltásaikat, beszédüket. Próbáltam összehasonlítani azzal, amit délelőtt láttam. És volt változás. De mégis mi? Megtanultak volna játszani? Jobban lőttek hirtelen? Négy óra játék elég ahhoz, hogy az visszajöjjön, ami több hét gyakorlás után nem jött vissza? Nem valószínű.

A válasz egyszerű: az elme és a szív győzedelmeskedett. Az, hogy levetkőzték a bohócruhát, szakítottak önön maguk felé megvetően néző cinikusságukkal, és ez megváltoztatta a játékukat is. Kodi komoly szavaira mindenki úgy ült le, hogy igen, most, ha nem is lövöm le bazdmeg, de akkor is odafigyelek és beleélem magam. Ennek meg lett a hatása, a beleélésnek; amint ott voltak fejben és lélekben is rögtön előjöttek azok a mozdulatok, fortélyok és tapasztalatok, melyek benne voltak a srácokban, az a sokévnyi CS és sok-sok verseny.

Magabiztosak lettek, úgy nézték azt a fránya sarkot, hogy tudták, ha kijön darabokra lövöm, és úgy is lett. Mert oda fokuszáltak, mert ott voltak fejben. Nem csak fogták az egeret azon gondolkodva, hogy mi lesz a poén, amit az elbukott kör után belemondanak a mikrofonba. Fantasztikus volt ezt látni, de tényleg. Ennyit számítana a hozzáállás, az, hogy ott vagy-e fejben? Ennyi kell csupán? Igen, lehet, hogy igen.

A döntő előtt nem volt kérdés, hogy ki fog nyerni. Egyértelmű volt, akármilyen hihetetlen is. Azzal a lendülettel és magabiztossággal nem volt azon az estén olyan csapat, ami kezdeni tudott volna valamit, hiába a fiatalság és a gyorsabb reflexek. Gázolás történt, Kodiék átgázoltak mindenkin a rájátszás során.

Sajnálom, hogy már nem játszom, mert most így külső szemlélőként láthattam azt, amit korábban is sejtettem: bár nagyon fontos a gyakorlás és az alapskill, mindez semmit sem ér anélkül, hogy a játékos fejben ott ne legyen, hogy azt a meccset ne egy háborúként élje meg. Játszogatni lehet, meg poénkodni, lőhetsz úgy, mint egy gép, de győzni nem fogsz.

Az Ancients a pokolból a mennybe szökött. Bohócokból győztessé váltak, és aki ezt látta, az egy élménnyel gazdagodott. Sosem tekintettem igazán sportnak a CS-t, rengeteg év alatt alig láttam olyan mozzanatot, amire azt mondhattam, hogy ez igen; de most szombaton mégis úgy gondoltam, hogy ez a langyőzelem példaként állítható a kezdő játékosoknak, inspiráló diadal volt, szép volt fiúk!

írta bélus

képeket készítette jiz